A méhviasz egy természetes viasz, melyet a mézet termelő méhek állítanak elő. A méhviaszt apró pelyhek formájában, a 12 – 17 napos fiatal dolgozók választják ki a potrohuk hasi oldalán lévő mirigyekből. A mirigyek a 4.-7. potrohszelvényeken találhatók, szelvényenként 8 darab van belőlük. A kiválasztott méhviasz teljesen átlátszó, de fehér színt kap azután, hogy a méhek rágással képlékennyé teszik. A végső sárgás-barnás színt a pollenben található olajok miatt, valamint a propolisz (más néven méhszurok) hatására nyeri el. A mirigyek által kiválasztott méhviasz-pelyhek körülbelül 3 mm szélesek és 0,1 mm vastagságúak, így körülbelül 1100 darab kell belőlük 1 gramm méhviasz előállításához.

A házi méh a lép építőanyagaként alkalmazza a méhviaszt, melyben így mézet, pollent tárolnak, valamint az utódjaikat is itt nevelik fel. A méhviasz kiválasztásához az ideális hőmérséklet 33-36 °C. A méhviasz előállítása körülbelül nyolcszor annyi méz elfogyasztásába kerül, mint amennyi a súlya. Becslések szerint a méhek körülbelül 530 000 kilométert repülnek 1 kg méhviasz előállításához. A méhviaszt forró vízzel lehet tisztítani, és ezt követően gyertyagyártásra, vagy síkosító anyagként, valamint polírként alkalmazható. Különféle olajokkal folyékonyabbá tehető.

A méhviaszt széles körben alkalmazzák többek között gyertyakészítésre, kozmetikumok és gyógyszerek előállítására (e kettő adja a teljes felhasználás 60%-át), fényesítő anyagként (cipő és bútorápolókban), és modellező viaszként.

• A katolikus  és a keleti ortodox egyházakban fontos szerepet kap a liturgiák során, annak ősi és természetes volta miatt. A méhviaszból készült gyertya nem csöpög, szemmel alig látható füstöt bocsát ki.
•  A méhviaszból készült gyertyák különböznek a paraffinból készült gyertyáktól. A méhviasz miatt a lángnak melegebb, sárgásabb színe van. A méhviasz-gyertya lángjának színét a méhviasz betakarításának időpontja is befolyásolhatja.
• Régebben bajuszviaszként is használták, valamint az első fonográfok rögzítő hengere is ebből készült.
• Pecsétek készítéséhez is használják.
• A kozmetikában és a gyógyszerészetben krémek, kenőcsök, paszták, folyadékok és rúzsok alkotórésze. Egy német tanulmány szerint jobb, mint a paraffinok.
• Meleg pakolás köhögés, megfázás, ízületi fájdalmak, izomfájdalmak esetén.
• Műtéteknél a csontfelszínek vérzésének csillapítását szolgálja.
• Élelmiszerek esetén általában fehér színű méhviaszt alkalmaznak (E901i), melyet erős napfénnyel, vagy hidrogén-peroxiddal fehérítenek, de előfordulhat sárga színű méhviasz is (E901ii). Elsősorban védőburokként és fényesítőanyagként alkalmazzák, de ízanyagként (méz ízű) is használható. Számos sajt felületét méhviasszal vonják be, ugyanis így az jóval tovább eltartható, és a sajtnak különleges ízt kölcsönöz. Napi maximum beviteli mennyisége nincs meghatározva. Nincs ismert mellékhatása.
• Gyümölcsök felszínét bevonva véd a mechanikai hatások, a kiszáradás és a penészedés ellen.
• Egyes rágógumik összetevője.
• Zselé alapú édességekhez is használják.
• Harmonikákban ragasztó, tamburinók felületének kezelőanyaga.
• A kémiai-technikai területen (polírozás, síviasz, viaszfesték) alárendelt szerepe van. Rögzít fémet fával és műanyaggal.

A méhviasz egyik fő felhasználója a méhészet. A méhész műlépet ad méheinek építésre, amit a méhek az általuk termelt viaszból kiépítenek. Az eredetileg zsemleszínű keretek az egymást követő nemzedékek alatt egyre sötétebbek lesznek a bábingektől és a rájuk húzott propolisztól. A méhek szeretik a sötét, meleg kereteket, de a méhészek higiéniai okok miatt leselejtezik az öreg, szinte már fekete kereteket. A keretből a drótokkal együtt kivágott viasz a sonkoly. Ezt a méhész vagy a viaszfőzők felolvasztják. Többszöri átolvasztással a viasz megtisztul a szennyeződésektől. A viaszból öntéssel vagy hengerléssel műlépet készítenek, és a folyamat kezdődik elölről. A kész műlépes keretet állítva kell tárolni, és hetente füstölni viaszmoly ellen.

Már az ősember is alkalmazta, például a Lascaux-i barlangban is megtalálták a méhviasz nyomait. Az egyiptomiak hajóépítés során, szigetelőanyagként alkalmazták.

A rómaiak falakat tettek vele vízállóvá, ezért számos néptől méhviasz formájában szedték be az adót. A középkorban annyira értékes anyagnak számított, hogy elfogadott fizetőeszköz volt. Üzenetküldésre is használták. Két falapot zsanérral egymáshoz erősítettek, majd belső felületüket bevonták viasszal, és erre írták az üzeneteket (diploma). Az üzenet elolvasása után a tábla felületét egyszerű volt letörölni, és a választ ráírni.

Az ókorban a méhviasz segítségével sorozat gyártottak szobrokat és ékszereket. A méhviaszt az öntősablon előállítása során alkalmazták. A folyamat során elkészítették a szobrot, vagy az ékszert méhviaszból, azt beborították valamiféle erős, tűzálló anyaggal pl. vakolattal), majd ezt követően kiolvasztották belőle a viaszt. A folyamat eredménye egy tűzálló öntőforma. Ez a viaszvesztéses technika.

Indiában és Jáván a ma kékfestésnek nevezett eljárásban gátlószerként használták, azaz a fehér pamutszövetre a kívánt mintának megfelelően rányomták, majd a szövetet indigó tartalmú festékoldatba mártották. A festék csak ott fogta be az anyagot, ahol azt nem fedte a méhviasz gátlószer. Így alakult ki a szövet kék-fehér mintázata. Napjainkban elsősorban kozmetikai célokra alkalmazzák, de modellező tulajdonságai miatt is keresett anyag.

Használták még: fogtömésre;  cérnák és fonalak megerősítésére, vízhatlanná tételére; íjakban az egyes komponensek rögzítésére.

Évszázadokon keresztül a lőfegyverek töltényének előállításakor is alkalmazták, mert jól szigetelte a puskaport, valamint a méhviasszal síkosított lövedék nagyobb sebességgel hagyta el a lőfegyver csövét.